19/04/2025
https://www.facebook.com/share/p/162qWo1rW6/?mibextid=wwXIfr
Nagyszombat
A vadász kedvetlenül állt a telefonnál. Fülén a kagyló, és mivel szemben állt az ablakkal, hát ki is nézett rajta. Az udvaron túl az erdő. A fák közt egy kis köd.
- Délig megkocsikáztatod - mondta a vadászmester -, és ha találtok selejt bikát, hát lője meg, ha nem találtok, úgy is jó... Amúgy rendes gyereknek látszik..., és hát boldog új esztendőt is kívánok.
- Köszönöm, nektek is.
De a fiatal vadászvendég valóban rendes gyerek volt. Bocsánatot kért, hogy még a szilveszter délelőttöt is elrabolja, de mára kapta az engedélyt és a szabadságot is.
- Nem tesz semmit - mondta a vadász csekély meggyőződéssel -, majd megpróbálunk valamit. Kocsival cserkészünk, jobban bevárják...
A kocsi unottan kattogott a süppedős nyiladékokon, a lovak unottan csaptak egyet-egyet farkukkal; itt-ott hófoltok, egy-két bámészkodó őz, és már majdnem dél volt, amikor a vadász azt mondta:
- Alighanem... Józsi bácsi, kanyarodjon balra! Ott, a fenyő mellett... A fél agancsát leverekedte..., de amúgy is rossz bőrben van. A bokor mögött lépjen le a kocsiról, mi továbbmegyünk...
A félagancsos bika mozdulatlanul állt, és szemével a kocsit követte, amikor csattant a lövés... A bika pedig kényelmesen beballagott a bokrok közé.
- Lehetetlen! - hüledezett a vendég -, lehetetlen! Ott kell feküdnie a bokrok között...
- Elszívunk egy cigarettát - mondta a vadász. - Ha sebzett, elfekszik, bár a bika nem jelzett semmit.
De - később - nem is találtak sem vért, sem szőrt. A vadász a fiatal fákat kezdte vizsgálni a szarvas magasságában.
- Ide nézzen!
A golyó átvágott egy fiatal fát, és millió darabra freccsent, mielőtt a bikához ért volna.
- Majd máskor - vigasztalta a vadász a vendéget -, én meg utána csapázok, hátha mégis sebzett...
De ebédre azért hazaért, és lassan mégis ünnep lett az ünnep. Az asszony is lenyelte mérgét, hogy az urát még ilyenkor is elhurcolják, a szél is északira fordult, hogy ő majd megmutatja..., a két kutya is "vigyázz"-ban ült a konyhasarokban, mert az ebéd illatai lakodalmat ígértek, s végül a kislány is felkéretőzött apja ölébe ebédelni, ami csak kivételesen volt lehetséges.
- Hol a szarvas, apa?
- Elment... Pedig szép nagy félagancsos volt. És most már nem is kell senkinek.
- Senkinek? - gondolkozott a gyerek! - Akkor add nekem, apa!
A vadász melegen nézett az asszonyra, aztán komolyan a gyerekre.
- Hát... ha jó lennél, Jutka... Meginnád a tejet...
- Megiszom, apa... Igazán!
- Akkor tiéd a bika! Majd meg is mondom neki, hogy mától a tied...
- A vadászoknak is mondd meg, apa...
Az asszony nevetett, a kutyák közelebb húzódtak az asztalhoz. Az ablak előtt pedig kemény, apró pelyhekben hordta a havat a szél.
És a lagymatag, öreg December után kopogós csizmában érkezett az ifjú Január. Hozott havat, hozott hideget, és táncolt a tavak jegén, mert ahhoz volt gusztusa.
A puskák most otthon ásítoztak, mert a vadász szánon hordta a szénát a vadetetőkre, amelyeket úgy kellett a hóból kiásni. Ilyenkor bizony összefagyva érkezett haza a vadász is, és fel sem tűnt neki, hogy a kislány milyen csendesen, illedelmesen ül a kis széken, a felesége pedig elfordulva tesz-vesz a konyhában.
- Apa! - szólalt meg később a kislány. - Megérkezett..., és Miska lesz a neve... Úgy gondoltuk.
A vadász csak most neszelt fel, hogy történt valami, tétován nézett mosolygó feleségére, s most már ő is nevetett.
- Nem bánom - egyezett bele a titokzatos Miskába -, de most már mondjátok meg, ki az a Miska, és hol van?
- A trágyatelepen fekszik - magyarázta Jutka. - Kicsit sovány, és el is fáradt...
- A fenét! Hát akkor hozd ki a papucsom...
A vadász nem tartott jószágot. Az öreg trágyatelep inkább szalmatörmelék volt már, és a törmeléken, a hóban ott feküdt a félagancsú szarvasbika. Csont és bőr! Kicsit távolabb, jobbról, balról a két kutya, minden ellenséges szándék nélkül, mintha ez lenne a legtermészetesebb dolog a világon.
- Beteg! - gondolta a vadász. - Ki tudja, mit akar..., és a kutyák most őrzik. Úgy látszik, a szétfröccsent golyó szilánkjai mégis elkapták.
Füttyentett, a szarvas felkapta fejét, a kutyák pedig odarohantak hozzá.
- Gyertek enni, a szarvas pedig - mutatott a bikára - a házhoz tartozik. Megértettétek? - és megfenyegette őket.
Este pedig, amikor a gyerek már aludt, jelentette az esetet a vadászmesternek.
- Ha már az embernél keres menedéket, a végét járja... - mondta a telefon. - Lődd agyon, és a trágyatelepbe mindjárt el is áshatjátok.
- Igen ám, de tréfából Jutkának adtam...
Egy kis csend lett a hallgatóban, távoli lélegzés, mint a gondolatok lassú szárnycsapásai.
- Arra gondoltam - mondta a vadászmester -, hátha nem is a golyótól beteg? Próbálj neki szénát adni, erősen megsózva... Ott vannak a próbatápszerek... Keverd a széna közé... Más pusztulás nincs?
- Két gida. Kint hagytam a rókáknak.
- Okosan. Jutkát csókolom, a bika az övé, de ha elpusztul, dugd el valahogy, aztán mondd azt, hogy elment...
De a bika - egyelőre - nem pusztult el. Amikor a vadász odavitte a szénát, elment ugyan az erdő felé, de később visszajött, s lefeküdt előbbi helyére. A szénát megszagolta, de nem nyúlt hozzá.
- Majd éjjel eszik - mondta a vadász Jutkának, akit ölében tartott az ablaknál. – Nem szereti, ha nézik.
És reggelre a széna szét volt hányva, mintha Miska a sót kereste volna még alatta is.
- Megittad a tejet? - kérdezte a vadász Jutkától, mire a kislány felmutatta az üres poharat.
- Látod, Miska ezt is tudja. Úgy látszik, csak akkor eszik, ha te is szófogadó vagy...
És ettől kezdve Jutka életét Miska irányította, aki úgy látszik, végleg beköltözött a vadász udvarába. Néha ugyan elballagott - talán inni a patakra -, de mindig visszajött, és - csodálatos! - mindig tudta, ha Jutka nem itta meg a tejet, mezítláb mászkált a konyha hideg kövén, sőt amikor gyufát gyújtogatott, olyan mérgesen rázta meg a fejét, hogy az a szép félagancsa is leesett.
- Itt van! - mondta komoran a vadász, felmutatva a leesett agancsot. - Nagyon haragszik rád, és mérgében még az agancsot is ledobta...
Jutka ezek után nem nyúlt többet a gyufákhoz, de akadt más játék is, mert közben kitavaszodott, és mintha Miska is erősen gyógyult volna, mert nem volt már olyan bőregérsovány, és a szőrét is hullatta.
- Most már meggyógyul - mondta a vadász a telefonba -, és lehet, hogy őszre erős, lőni való bika lesz belőle.
- A szarvas a Jutkáé! - hangzott a válasz. - Ne csalódjék a gyerek, van elég szarvasunk.
De Miska még nem is szándékozott elhagyni a trágyadombot, a házat, az embert, főleg a sót és a lucernaszénát... Hiszen erdőben volt itt is, és ha éppen friss rügyekre támadt gusztusa, hát odaballagott az élő sövényhez, hiszen csupa bomló rügy volt az egész világ. De ekkor már búgott a vadgalamb, s a pintyek csattogó dalában mintha maga a napsugaras tavasz énekelt volna.
Így aztán Miskával nem is volt semmi baj, azonban a kislány nagyon csendesen üldögélt a pitvarban, és csak suttogva mondta, hogy fázik.
- Miért suttogsz, kislányom?
- Valami van a torkomban...
- Igen - mondta a doktor is, aki autóval loholt ki -, igen... Mariska bejöhet a gyerekkel, ha akar, úgy látom, operálni kell...
A szülők dermedten néztek össze, s ez a döbbenet ott maradt a házban még akkor is, amikor már az autó régen elment, mögötte árnyék szaladt, és a szobában suttogva járt az üres csend.
Este az asszony telefonált a kórházból.
- Holnap - mondta, de alig lehetett hallani... -, holnap... Nem altatják...
- Enni kellene valamit - gondolta reggel, de csak egy pohár vizet ivott, mert gyomrában a csontkezű aggódás mintha valami nyúlós iszapot kavart volna. Aztán elmúlt a dél, el a délután is. Jött-ment az udvaron, az ablakot nyitva hagyta, hogy meghallja a telefont, de árnyékok nőttek már a szálerdőben, amikor megpendült a telefon.
- Itt vagyok - mondta rekedten.
A készülék zörög, mintha a kagylóval játszana valaki.
- Laci... Laci..., mindjárt..., a tanár úr...
És utána egy dercés férfihang:
- Minden a legnagyobb rendben..., én operáltam a gyereket. A felesége csókoltatja. Most éppen könnyezik örömében..., és integet, hogy úgy van..., de a telefon másnak is kell. Nyugodtan alhatik!
A kagylót letették.
- Minden a legnagyobb rendben - gondolta, amikor leült a ház előtt, és csak most vette észre, hogy a cseresznyefa kivirágzott közben, és még a sötétben is mintha a méhek zsonganának...
De mintha nem is méhdongás lenne ez, hanem nagyon távoli harangszó. Innét is, onnét is hosszú, lágy hullámok úsznak a ház fölött, a fák között, elhalkulva, felujjongva, messze és közel...
Nagyon messze és nagyon közel: a legyőzött halál foszladozó árnyéka.
- El is felejtettem - döbben meg a vadász -, nagyszombat van... Feltámadás..., béke - és leveszi a kalapját.
Az erdő felett akkor kezd integetni a vacsoracsillag.
(1962)
**
Megjelent az Új Emberben, 1962. április 22-én.
Tartalmazzák A magam erdeiben (2000), és a Tűz mellett (2006) c. kötetek.
